“Vers mindenkinek”. . .
– a szerző csak kifejezett kérés esetén kerül megjelenítésre.
Esküm kötelez
Lelkemen páncélként viselem
a gúnyodból szőtt gúnyám,
amire közönyöd acélhegyei
marják bele, a cirádás sújtást.
Bírom akkor is, ha mosolyom
mögött csak a halál acsarkodik,
s a feléd nyújtott kezem remegve,
a semmibe kapaszkodik.
Bírom akkor is, ha gúzsba kötve,
kifacsart elmém a sárban csúszik,
mert egykori esküm kötelez,
s a remény még él, nem búcsúzik.
Fájdalmasan, de nem adom,
nem adom meg magam!
Verítékem, vérem, becsületem,
csak ezt hagytad, ez maradt nekem!
Ilku Imre - Egyszer elemészt
Derescsend öleli lépteim,
az éjaszfalton elkopok.
Fáradt vagyok,
pedig a felhők mögött,
ott ragyognak a csillagok.
Tócsákba gyűlő szél
csapkodja alattam a vizet,
elfedi lépteim nyomát,
de nem bír velem,
hát morcosan tovább biceg.
Enyém az éj,
míg testem le nem jár
uralom minden pillanatát,
tolvajok, szajhák, falak,
ki nem mondott gondolatát.
Lámpák fényét,
elfeledett zugok sötétjét járom,
így őrzöm álmodat kedvesem.
A sok piszok mit ott találok,
egyszer elemészt teljesen.
Ilku Imre (2019)
Petőfi Sándor : Tiszteljétek a közkatonákat!
“Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
Tisztelkedve megyen el mellettem;
Én pirúlok, gondolván magamban:
Nincs igazság, nincs igazság ebben.
Nekünk kéne köszönteni őket,
Mert minálunk sokkal többet érnek. –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Velök állunk a csaták tüzében,
De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
Mert van, ami győzelemre buzdít,
Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
S von előre csábitó varázsa
A dicsőség ragyogó szemének. –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Ők az elvet hirből sem ismérik,
És a haza? kemény mostohájok,
Izzadásuk díjában nekik csak
Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
S zászlajához hogyha odaállnak,
Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
Nincsen lap a történet könyvében,
Ahol nevök följegyezve lenne.
Ki is győzné mind fölírni, akik
Tömegestül el-elvérezének? –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Ha megtérnek csonkán a csatákból,
Koldusbotot ád a haza nékik,
S ha elesnek, a felejtés árja
Foly sírjukon s neveiken végig.
És ők mégis nekimennek bátran
Az ellenség kardjának, tüzének! –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Petőfi Sándor: Tiszteljétek a közkatonákat!”
Atilla!
Te, ki csak egy voltál,
miért nem hallunk rólad.
Kik titkolják e távoli rég múltat.
Ki félt így tőled,
és néped haragjától,
valaki aki hős
vagy valaki aki bátor?
Nem bátorsággal
nem győztek le téged
aljas alattommal
megmérgezték véred.
A méreg még ma is öl,
bár nem téged már minket.
Gyűlöletünk immár
végtelen nagy kín lett.
A nevedet zengte
fél világnak vára
Te a papok írtója
Istennek korbácsa.
A királyok előtted
térden csúszva másztak,
így kértek bocsánatot,
ha véletlen hibáztak.
Egyszerűen és
nem pompával éltél,
A királyok királya
mégis csak te lettél.
S ma a néped szenved,
szerte szét van szórva,
birodalmad immár
itt fekszik a porba.
De a tetted nem halott,
utat mutat újra
és rá vezeti a halandót
az igaz tiszta útra.
Sz..S.