Sok évvel ezelőtt történt, hogy a zöld határőr uniformisomat, kék színű egyenruhára cseréltem. Rendőr lettem. Így utólag bevallom, nagyon féltem a váltástól, hiszen fiatalabb éveimben minden szerettem volna lenni, csak rendőr nem. Aztán az élet rögös és kiszámíthatatlan útja, mégiscsak erre a pályára irányította sorsomat. Sok ismerősöm kérdezte meg tőlem az eltelt évek alatt. Milyen rendőrnek lenni?  Megbántam-e, hogy az lettem? A válaszaim legtöbbször kitérők voltak. Igyekeztem elviccelni őket, mert önmagamnak is szégyelltem bevallani mennyire mást gondoltam egykor erről a munkáról.

Közben elmúltam már ötven, megettem kenyerem javát is, és úgy döntöttem eljött az őszinte válaszok ideje. Felteszem hát magamnak most a kérdést helyettetek is. Milyen rendőrnek lenni? Hmmm. Ha végiggondolom a szolgálatban és azon kívül eltöltött napjaimat, akkor bizton állíthatom, tudom a választ.

Íme. Ma már nem cserélnék senkivel sem, mert a munkám lett a hivatásom. Ha valamilyen okból kifolyólag pár nap – ne adja isten pár hét, hónap – kimarad, rögtön elkezd hiányozni minden, ami egy rendőrt rendőrré tesz. Persze most mindenki azt várja, ne húzzam már tovább senki idegeit és kezdjek bele a lényegbe. Milyen rendőrnek lenni? Higgyétek el nem könnyű ezt szavakba önteni, de legyen. Hol is kezdjem hát.

Talán a napi szolgálati beosztással, ami sohasem egyforma. Más a színe, illata minden évszaknak, reggelnek, estének és a kollégák hangulata is hullámzik örökké. De mindezek ellenére, mégiscsak a munkakezdés az, ami leginkább kiszámítható. A napot vagy az éjszakát elkezdjük és elméletileg vége is van valamikor. Igaz ez gyakran nem esik egybe, az előre megtervezett befejezési idővel, hiszen addig senki sem mehet haza, amíg a váltás meg nem jön. Gyakran megesik, hogy az utolsó percekben vonulunk még egy-egy címre, mert az élet nem a mi munkavégzésünkhöz igazodik. Aztán, ha egyszer beesünk végre az őrs ajtaján és átveszik tőlünk a lantot, még akkor sincs vége semminek. Ekkor következnek a napi dolgokról készített jelentések, feljelentések és sok minden más is. Felszerelés leadása, beszámolások és minden éppen aktuális feladat lezárása.

Vegyük most górcső alá a napi munkavégzésünket, hiszen ez az, amit mindenki lát és ez alapján ítélnek meg minket utcai rendőröket az emberek. Sokszor jogosan, de sokszor igazságtalanul is, sajnos. Hogy mindez könnyebben érthető legyen, megpróbálom bemutatni, hogyan telik egy-egy szolgálatunk. Betoldom hát egy napom történetét, a történetembe.

Ősz van, későn világosodik és korán ereszkedik alá a sötétség. Reggeli öt órakor berregéssel ébreszt a telefonom. Csendesen kelek, hogy ne riasszam fel álmából a páromat, aki még alhat egy órácskát, mielőtt neki is megkezdődik a napja. A reggeli rituáléim következnek szépen sorban, a megszokottak szerint. A hangulatomra rányomja a bélyegét a fáradság, hiszen ma már a hetedik szolgálatomat kezdem zsinórban, pihenőnap nélkül. Csak az vigasztal, ha ma végzek két nap pihenő jön. Gyorsan harapok valamit, aztán felveszem az előző este kikészített egyenruhámat. Fogom a kajám, a táskám, megyek a garázsba, kiállok a kocsival és indulok az őrsre.

Öt perc az út kocsival, ezalatt rendbe rakom a gondolataimat és felszívom magam az előttem álló napra. Az őrs udvarára kanyarodva látom, hogy Peti már megelőzött, hamarabb ért be mint én, pedig messzebbről jött. Az éjszakások autói is az udvaron állnak a csíkossal együtt. Bent vannak, nyugtázom magamban. Péntek reggel, öt óra negyven perc van. Kezelek Tibivel és Robival. Gyűrött fáradt az arcuk, ennek ellenére vigyorognak mint a tejbe tök. Megnyugszanak, hogy itt van a váltás, lassan mehetnek haza. Gyors kérdés részemről, milyen volt az éjszakájuk. Csend volt, jön a válasz. Csak egy téves riasztásuk volt, meg két ittas gyalogost terelgettek haza, megelőzve, hogy komolyabb bajuk essen. Hagyom őket, hagy végezzék a papírmunkát és a dolgom után nézek.

Felveszem a felszerelésem, átnézem az előre meghatározott napi feladatokat, összekészítem a dolgaim és bepakolok a csíkosba. Közben Peti is csatlakozott hozzám, a többiek pedig hazamentek már. Főzök még gyorsan egy kávét, harapok pát kekszet a táskámból és  indulunk is, kezdődik a nap. Sötét van mikor kigördülünk az őrs udvaráról. Peti vezet. Csendesek vagyunk mindketten. Nincs köztünk szükség szavakra. Jól ismerjük egymást. Tíz év sok-sok közös szolgálata van a hátunk mögött. Mindent tudunk a másikról.

A sötét utcákon gurulunk lassan és figyeljük az ébredező világot. Szürke nappali fény váltja le az éjszakát. Paplanszerű fellegek borulnak fölénk.

– Esni fog, jegyzem meg csendesen – mire Peti csak annyit mond:

– Ühümm, esni.

Ebből is látom, nincs még kedve a beszélgetéshez, csendben maradok hát. Megnézzük a kocsmák és az intézmények környékét. Az iskolára külön oda kell figyelni. Indul a sok lurkó napja, folyamatosan érkeznek velük a szülők.  Gurulunk tovább.

– Tegnap fizetés volt, húzós napunk lesz – jegyzi meg váratlanul a volán mögül.

– Reméljük nem – válaszom, de már hív is minket rádión az irányítás. Menni kell az egyik szomszédos településre. Lopásról tettek bejelentést. Pár perc az út.

Idős néni a bejelentő. Reggel vette észre, hogy nyolc tyúkját ellopták az éjszaka a tyúkudvarról, nem voltak bezárva. Kétségbeesetten tördeli a kezét, sírdogál csendesen. Próbálom nyugtatni, hogy minden rendben lesz, nincs semmi baj. Míg felveszem az adatokat, Peti körülnéz és alaposan górcső alá veszi a helyszínt. Visszajelentek a központnak és én is csatlakozom hozzá. Észrevesszük, hogy elszórtan egy bizonyos irányba tyúktollak hevernek a földön és a fűszálak is úgy állnak a kert végében kezdődő füves területen, mintha ott valaki elment volna. Egy órán át botorkálunk a csatakos fűben össze-vissza, az elhagyott bokros területen, mire átérünk rajta, de nyomon vagyunk. A szélső házak melletti aszfaltút mentén, hol itt, hol ott bukkanunk tollakra. A nyomok egy elhanyagolt házhoz vezetnek. Innen nincs is messze a néni háza, ha úton közlekedik az ember, nem pedig a csalitosban. Míg Peti elszalad a csíkosért én addig csendben rejtőzködve várok odakint.

Zörgetésünkre egy erősen másnaposnak tűnő harmincas férfi nyit ajtót. Igen meglepődik mikor meglát minket, de már késő. Mi is meglátunk valamit. Az ajtón belül félig fosztott tyúkok kupaca és kitépett tollak mindenfelé. Körülöttük két óvodásforma gyerek és egy fiatal nő tüsténkedik. Megvannak a tyúkok – szólok oda Petinek. Kérdéseinkre a férfi sem tagad, beismer mindent. Gördülékenyen kezdjük rendezni a dolgokat. Jön a házkutatás, lefoglalás, jelentés az ügyeletnek, majd a fiatalember előállítása bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt. Közben a tyúkokat is hazavittük a néninek, aki azért nem örült felhőtlenül nekik. Jobb szerette volna őket élve. Tizenegy óra is elmúlik mire végzünk mindennel. Gurulunk tovább.

– Láttad? – kérdezi Peti.

– Igen, egyértelmű volt – válaszolom.

Fordulunk és indulunk egy autó után, aminek a sofőrje nem kötötte be a biztonsági övét. Negyvenes férfival van dolgunk, mellette fiatal hölgy ül. Az előírásoknak megfelelően zajlik az intézkedés. A sofőr elismeri a szabálysértést és kéri csak figyelmeztessük, hiszen ő mindig be szokta kötni magát, de most elfelejtette. Mindenki ezt mondja fut át rajtam, majd közlöm az úrral, hogy nem áll módomban figyelmeztetni, mivel erre nincs lehetőségem és tízezer forintos közigazgatási bírságot fogok kiszabni neki. A csíkosba visszaülve megkezdem az iratok kitöltését, ellenőrzünk minden adatot. Ekkor nyílik az autó ajtaja és a sofőr és az utas is odajönnek hozzánk. Köszönnek bemutatkoznak, hogy ők x és y, és az ellenőrzési szolgálattól vannak. Ezt a megfelelő iratokkal igazolják is. Közlik velünk, hogy ellenőrzésen estünk át, mindent rendben találtak. Még rövid beszélgetés, aztán elmennek. Jelentjük a központnak a történteket rádión. Gurulunk tovább.

Kamion húz el a főutcán és nem engedi el a zebránál átmenni szándékozó gyalogosokat. Utána megyünk, megállítjuk és közöljük vele a tényeket, intézkedünk vele szemben is. Dúl – fúl a sofőr, de elismeri, amit tett. Kiszabjuk a bírságot, és miközben zárjuk az intézkedést jön a szokásos szöveggel. „Nem minket autósokat, dolgozókat kellene csesztetni. Ott van a sok ingyen élő, miért nem azokat büntetik!” Bla-bla-bla. Már meg sem halljuk. Milyen érdekes az emberi lélek. Alig találkozunk olyannal, akit ha szabályértés miatt meg kell bírságolni, az sajnálja amit tett és igazat ad a rendőrnek. A nagytöbbség még akkor is a rendőrre haragszik, ha súlyos szabálytalanságot vét. Az évek alatt rájöttem. A szabálysértések miatt megbírságolt állampolgárok elsőszámú szabálya: mindig a rendőr a hibás. Na mindegy, ezen már túl vagyunk, nincs lelkiismeret furdalásunk, ha valakivel szemben intézkedi kell.

Portyázunk tovább, ezúttal gyalog. Leállítjuk a csíkost és körülnézünk a főutcán. Bemegyünk néhány kocsmába, ahol ellenőrzünk pár kétes alakot. Váltunk pár szót több bolt eladójával és járókelővel is. Figyeljük a jövést – menést. Nagy a forgalom mindenhol. Látszik, hogy tegnap tényleg fizetés volt sok helyen. Visszamegyünk az autónkhoz és bemegyünk az őrsre ebédelni. Negyvenöt perc pihenőnk van. Kézmosás pisi, majd jöhet az ebéd. Jókedvűen falatozunk az étkezőben. Gyorsan repül az idő. Váltunk pár szót a parancsnokkal is, aki kioszt néhány feladatot és érdeklődik a napi események után. Enikő a parancsnok titkárnője kávét és forró teát főz nekünk, amit hálásan fogadunk. Még volna öt percünk, de csak volna. Jön az újabb küldés. Istenem de sok ilyen öt perccel tartozik már nekünk a cég. Családi balhé, keveset tudunk a helyszínről és a történtekről. Óvatosságra int minket az irányítás. Kéklámpa és sziréna használatára kapunk engedélyt. Nagy lehet a baj.

Kapjuk magunkat és már rohanunk is. Két perc őrült vágtázás következik, az autósok nehezen reagálják le a megkülönböztető jelzését használó autónkat. Megérkezünk a címre. Egy rendezett porta, és egy nagy ház fogad minket közönyösen. Megállunk, kiszállunk a kocsiból és már ösztönösen is egymásra figyelve indulunk a lakáshoz gumibottal a kezünkben. A kapu zárva, kutyát nem látunk, átmászunk a kerítésen. A terasz úszik a vérben, a nyitott ajtón belül a folyosón is vérfoltok. Az egyik szobából két kisgyerek szalad ki nevetve. Az egyik olyan három, a másik talán öt éves lehet. Ránk néznek és nevetve szaladnak vissza a szobába. Mindenre odafigyelve utánuk megyünk. Szürreális a látvány, ami a szobába lépve még inkább azzá válik. Középen egy fotelban férfi ül mereven maga elé nézve, a karja csupa vér. Nem mozdul, a szeméből könny folyik némán. Mellette rövid nyelű kisbalta, ami szintén véres. A sarokban összekucorodva egy nő zokog halkan. A szobában lévő összes bútor a foteltől eltekintve összetörve hever szerteszét. Vérfoltok itt is, ott is. És a gyerekek összevissza szaladgálnak. A kisebbik lány, a nagyobbik fiú. Intek Petinek a fejemmel ő bólint és én halkan, de folyamatosan beszélve, lassan elindulok a férfi felé a romokat kerülgetve.

Őt figyelem, ő az első, akivel foglalkozni kell. Fontos hogy nyugodt maradjak én és Peti is. Tudjuk a dolgunkat. Hallom és látom a szemem sarkából, hogy előveszi a pisztolyát és olyan helyzetet vesz fel, hogy fedezni tudjon, ha baj van. Próbálom kizárni a tudatomból a gyerekeket és a nőt is és csak a férfira koncentrálok. Egyre közelebb kerülök hozzá. Nem mozdul, csak sír némán tovább. Mikor elég közel kerülök, lábammal eldöntöm a kisbaltát. A nyél a padlón koppan. A hangra a férfi rám néz és halkan mondja.

– Nem akartam, nem akartam.

– Jól van uram? – kérdezem tőle.  – Megnézném a sérüléseit. Megengedi?

Kezemmel a vállgödrére támaszkodom, hogy ne tudjon felállni. Peti is odalép mellém, már sínen vagyunk, a helyzet megoldva, legalább is biztonsági oldalról. A férfi mindkét karján mély vérző vágások vannak, az egyik artériás vérzés. Felkapok egy pólót a földről és a sebre szorítom. Mellette maradok. Peti oda megy a nőhöz, vele próbál beszélni. Fél füllel hallom a kérdéseit, de nem jut semmire. Aztán hallom, hogy rádión visszajelent a központnak és mentőt is kér a helyszínre.

Közben én a férfival próbálok szót érteni de ő sem mond semmit, csak ugyanazt hajtogatja mint eddig. A gyerekek meg csak szaladgálnak. Kifutnak a szobából, majd amikor visszajönnek a nagyobbik kezében egy rajz van.

– Rendőr bácsi ezt neked adom, én rajzoltam.

A torkom összeszorul, de erőt veszek magamon és beszélgetni kezdek vele. Az apjával úgy sem tudok. Kiderül, hogy szeret oviba járni, de a húga még nem óvodás. Egyébként szereti anyát és apát is. Teljesen össze van zavarodva. Nem tudja mi történt körülötte, csak azt látja, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán váratlanul azt kérdezi a kisebbik.

– Apukám most meg fog halni?

Válaszolj bölcsen! –  motoszkál bennem a gondolat és azt mondom.

– Nem, nem fog! És más sem. Anya és apa majd szépen megbeszélik egymással ami történt és minden jó lesz, majd meglátjátok.

A nagyobbik ekkor közbeszól.

– Ők már sokszor csináltak ilyet.

Majd megfogta a kishúga kezét és maga után húzza őt nevetve.

– Gyere játszunk verekedőset, mondta neki és a kicsi vidáman szaladt utána azt kiabálva, hogy:

– Játszunk-játszunk!

Petire néztem, ő meg rám. Nem szólunk, várunk. A mentősziréna hangja egyre közelebbről hallatszott, majd elhalt a ház előtt. Ajtócsapódás, hangok, aztán végre megjött a felmentő sereg. A sérült apát átadtam a mentősöknek, akik a mentőbe szállították, a vérveszteségtől erősen legyengült férfit. Az időközben helyszínre érkezett második mentő az anyukát vette kezelésbe. Mi várunk és a szomszédoktól próbáltunk valami használható információt összeszedni a történtekről. A közeli közkútnál mosom éppen le a vért kezemről, mikor kocsi érkezik, amiből idősebb síró nő és komor férfi szállnak ki. Petit kezdik el faggatni, gyorsan a segítségére sietek. Mikor mindketten megtudják, hogy a lányuk jól van, végre elkezdenek beszélni. Megtudjuk tőlük, hogy a vejük betegesen féltékeny, szerintük minden ok nélkül. Biztosan megint ez áll a történtek hátterében. A mentősök közben jelzik, hogy mindkét személyt a traumára szállítják, majd kis idő múlva indulnak is. A nagyszülők vállalják a gyerekeket és megígérik, hogy zárják majd a házat. Mi jelentjük a történteket, aztán mint eddig is, gurulunk tovább.

Csendesek vagyunk megint. Úgy látszik ez a csend napja. Lassan peregnek a percek, aztán csak átbeszéljük a történteket. Ettől megnyugszunk kicsit, hiszen láttunk már hasonló dolgokat nem egyszer és nem is kétszer. Sötétedni kezd, mikor megint minket hívnak. Három autó ütközött az autópályán. Mi vagyunk a legközelebb, azonnal induljunk. Újra az, az átkozott sziréna üvölt a fülembe perceken keresztül. Pillanatok alatt az autópályán vagyunk és padlógázzal száguldunk a baleset helyszínére. A sziréna meg csak üvölt és üvölt. Peti néha szólamot vált a duda megnyomásával, hogy elviselhetőbb legyen a zaj, na meg hogy a balfékek is értsék, le kellene húzódniuk előlünk. Még jó, hogy profi sofőr ül a kormánynál, benne jobban megbízom, mint magamban.

Megérkezünk a helyszínre,. Kiugrom a kocsiból és a balesetes autókhoz szaladok. Még látom, ahogy Peti keresztbe fordítja a csíkost, kiugrik a kocsiból és megállítja a forgalmat. Három összetört autót látok egy 100 méteres területen belül. Kettő alaposan összetört. Az egyik a tetején áll, abba beszorulva két férfi. Mellette üres jármű, nyitott ajtókkal, belülről kiszakadt szélvédővel, a motorja valahová elrepült. Egy férfi fekszik az aszfalton mozdulatlanul. Az árokban menetirány szerint álló autó, ez a legkevésbé sérült. Egy négyszemélyes család kászálódik ki éppen belőle. A két kisgyerek túlordítja a szirénát is. A motorháztetőjük füstöl.  Odakiabálok nekik, túlordítva a hangzavart, hogy jöjjenek közelebb, hagyják ott az autójukat. Letérdelek a fekvő férfi mellé. A hátán fekszik. Fülemet a szájához tartom. Gyenge légmozgást érzek. Még él. Egy férfi szalad oda hozzám.

– Orvos vagyok segíthetek? – kérdezi. Bólintok és a fekvő sérültre mutatok.

– Még él, segítsen rajta.

Az autónkhoz futok. Ekkor veszem észre, hogy csuromvizes vagyok, szakad az eső. A fényviszonyok szörnyűek. Csak néhány autó reflektora világít mindenfelé. Leadom a jelentést. Teljes pályazár, a forgalmat le kell állítani. Mentőket és tűzoltókat kérek a helyszínre. Három súlyos és négy könnyebb sérült van első ránézésre. Halott egyenlőre nincs. Fogom a kisrádiót és futok vissza a fejtetőre állt autóhoz. Közben látom, hogy a doki erősen ténykedik valamit a fekvő férfin. Szirénák hangja üvölt, egy tűzoltóautó, két mentő és egy rendőrautó száguld a másik sávban, hogy a felhajtónál áttudjon fordulni hozzánk. Még legalább három-öt örökkévaló perc, hogy ideérjenek. A fejtetőre állt kocsihoz sietek. A körülményekhez képest mindketten jól vannak, csak nem tudnak kiszállni, a biztonsági öv fogja őket. Kérem őket, maradjanak ahol vannak, a tűzoltók már úton vannak. Nyugtatom meg a két férfit. Megyek tovább a dokihoz.

– Mi újság van? – kérdezem. Kéri, segítsek neki, fordítsuk oldalára a férfit. Mutatja és mondja mit tegyek.

– Egy, kettő, három  – és már végeztünk is.

– Mi lesz vele? –  kérdezem. Csak a fejét csóválja és közli, hogy nagyon rossz állapotban van, kicsi az esélye, hogy túléli.

Pár lépésre kucorog tőlünk a család. Az elemlámpám fényénél megnézem őket jobban. Horzsolásokon és zúzódásokon kívül más sérülést nem látok rajtuk. A gyerekek már csak szipognak, úgy bújnak az anyjukhoz. Az apjuk áll fölöttük és valami pulóverfélével próbálja őket védeni az esőtől. Visszamegyek a csíkoshoz. Plédet és egy esőkabátot veszek magamhoz. Odaviszem hozzájuk. A két gyereket  bebugyoláljuk. A szülők hálásak, de csak intek és megyek tovább Petihez. Nem irigylem tőle amit az elmúlt percekben átélt. Csináltam már én is. Sötétben megállítani egy autópálya forgalmát, embert próbáló feladat és nagy bátorság kell hozzá. Neki meg még az eső is nehezítette a dolgát. De megoldotta ezt is.

Négy oszlopban állnak az autók, a leálló sávot is sikerült bedugítania néhány öntörvényű kóklernek – mondok rájuk különb szavakat is, de azokat inkább nem írom ide – akik menni akartak előre minden áron és nem érdekli őket, mások baja. Közeledik a felmentő sereg. Bömbölnek a szirénák és lassan, de biztosan, akár egy tekergő kígyó, küzdi magát előre mentő, tűzoltó és rendőr a kocsisorok között. És végre itt vannak. Ők sem ma kezdték a munkát, rögtön összeszokottan teszik a dolgukat. A tűzoltók fényt varázsolnak pillanatok alatt, kiszedik az autóból a sérülteket, áramtalanítják a járműveket. A mentősök azonnal megkezdik a súlyos sérültek ellátását, a helyszínelők meg már fel is mérték a helyzetet, hozzáfognak a helyszíneléshez. Ami infót csak össze tudtam szedni eddig, azt mind megosztom velük.

A családot egyenlőre a tűzoltók ültetik be magukhoz, az elsődleges vizsgálatok alapján ők könnyű sérültek. Visszakapom a plédet és az esőkabátomat. Az eső csak esik tovább, de már nem veszem magamra, semmi értelme. Bőrig áztam. Petihez megyek, innentől közösen várunk tovább. Újabb rendőrautók érkeznek a helyszínre, velük együtt megjön a helyszíni parancsnok is.  Tőlük tudjuk, hogy már lezárták a felhajtókat. Várunk. Az irányítás közben tudakolózik, körülbelül meddig lesz teljes zár. Nem tudjuk. Aztán a mentők szólnak. Az út szélén fekvő férfi a mentőben meghalt. Még egy ember a kaszás listáján, aki még élhetett volna, ha beköti magát. Jelentjük a központnak, hogy mi a helyzet. Több órás pályazár várható. Az eső meg csak szakad, nem érdekli a mi nyomorunk.

Parancsot kapunk. El kell menni a kocsinkkal a sor elejére és meg kell fordítani az összes autót. Ki kell vinni mindenkit a lehajtókhoz. Legalább nyolc óra még a pályazár végéig. Tesszük a dolgunkat. Röpke egy óra és már mindenki irányba áll a buszok és a kamionok kivételével. Ők majd a második körben kerülnek sorra. Indulunk lassú tempóban, mögöttünk több száz autó gurul. Fölöttünk megy a kék, de már hang nélkül. Csendben vagyunk. Elfáradtunk rendesen. Nézem az órám. Este kilenc van.

– Lesz tizenegy óra mire hazaérünk – jegyzem meg magamnak.

– Lesz. Nyugtázza mellettem Peti.

– Én már haza sem megyek –mondja – reggel úgy is kezdek megint.

Feltűnnek a lezárt le és felhajtókon álló csíkosok villogó fényei. Kivisszük a kocsisort. A központ hív minket. Köszöni a munkánkat, engedélyt ad a távozásra. Nyugtázzuk. Az őrsön az éjszakások átveszik tőlünk a felszerelést. Röviden mesélünk nekik a napunkról, jó lenne beszélni róla többet is, de már indulnak, menniük kell. Verekedés az egyik kocsmába. Intünk nekik. Mennek teszik a dolgukat. Mi meg leülünk a gépekhez és megkezdjük a papírmunkát. Háromnegyed tizenegyre végzünk mindennel. Elköszönök Petitől, ő marad, én hazafelé indulok. A pálya még mindig lezárva, villognak a kékek. Intek a kollégáimnak akik kint állnak a folyamatosan szakadó esőben és irányítják a forgalmat. Hazaérek, ráfordulok a nagykapura. Az étkező ablakában libben a függöny. Várnak ez enyéim. Végre otthon vagyok. Vége a napnak.

Persze vannak ennél könnyebb, de nehezebb napok is. Egy viszont biztos, két egyforma soha sincs. Az emberek többnyire csak a guruló rendőrautót látják. Ezért gondolják azt, hogy milyen jó dolgunk van nekünk. Hiszen csak büntetnek és gurulnak, meg sétálnak néha egy kicsit ezek a rendőrök. Kívülről sokaknak valóban csak ennyi látszik belőle. És ez maradjon is így, azt kívánom nekik.

A világ változik és mi lassan nemcsak rendőrök vagyunk már. Viccelődve szoktuk mondani egymásnak, hogy értünk mi mindenhez a rendőri munka mellett. Egyszerre vagyunk pszichológusok és pszichiáterek, jogászok, ügyvédek, ügyészek, bírók és számtalan szakma tudorai. Mindig azt csináljuk, úgy cselekszünk ahogyan azt az adott helyzet megkívánja, a szükséges jogi keretek között. Számolatlanul kell pillanatok alatt döntéseket hoznunk és hibázni nem lehet. Mert a mai világban lehetsz bármilyen jó rendőr, ha egyszer is megbotlasz a külvilág azonnal ízekre szed, megaláz és bemocskol, még ha korábban az életedet adtad is másokért.

Elsőnek érkezünk oda, ahol baj van, és utolsónak távozunk mindenhonnan. Mi vagyunk az elővéd, a gerinc és az utóvéd egyszerre. Ahonnan az egyszerű állampolgárok menekülnek, mi oda elsőként érünk és vállvetve küzdünk a társszerveinkkel, tűzoltókkal, mentősökkel a „katasztrófák” felszámolásában. Átéljük, látjuk a halál több arcát, a gyászt. Az öngyilkosokat, a több napos vagy hetes halottak szagát, az összeomló családokat. Megfékezzük az ámokfutó verekedőket, megtaláljuk az ellopott értékeket, harcolunk az utca sötét oldala, tolvajok, rablók, dílerek ellen.

Olykor még az örömből is kijut nekünk egy kevés és néha van olyan is, aki megköszöni azt, amit érte tettünk. Ezek a köszönömök és boldog arcok adják aztán az erőt a továbblépéshez, a nehezebb napokon. Szóval rendőrnek lenni különleges kiváltság. Elfogadjuk a társunkat olyannak amilyen, nem akarjuk hogy más legyen. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem mondjuk meg neki, mit gondolunk róla, vagy egyes tetteiről. De ettől még kimegyünk vele az utcára, ahol sohasem tudjuk mi fog történni a következő pillanatban. Ha pedig szorít a cipő rábízzuk az életünket, fenntartások nélkül a társunkra, a bajtársunkra.

Szóval örülök, hogy rendőr lettem. Mert kérdés nélkül is tesszük a dolgunkat. Ez a mi hivatásunk.

 Ilku Imre

TOBORZÁSI STATISZTIKA

(Minden, a valósággal való egyezés csakis a véletlen műve.

A szerző mind a valóságtól, mind a véletlentől, mint provokatív és felforgató elemektől, mereven elzárkózik!)

 

 Helyszín: Egy rendőrségi toborzó iroda

 

Szereplők: Az iroda két dolgozója. Egy őrnagy, mint elöljáró, és egy törzsőrmester, mint végrehajtó állomány.

Megjelenítés: dialógus.

• Törzsőrmester!
• Parancs, őrnagy Úr!
• Hány fő érdeklődött ebben a hónapban a rendőri munka iránt?
• Ebben a hónapban?
• De ha az van elöl, mondhatja a féléves statisztikát is.
• Nos, ebben a hónapban pontosan nulla. Ugyanez stimmel a félévre is.
• Mennyi???
• Nulla, Uram! Vagyis senki.
• Micsodaaaa? Az hogy lehet?
• Jelentem, nem jöttek be.
• Maga talán elfelejtette, hogy határozott parancsba adtam az érdeklődést?
• Jelentem, én nem. Csakhogy az érdeklődők nem hallgatnak az Őrnagy Úr parancsára.
• Miért nem? Hát kik ezek? Talán b*zik?
• Nem Uram. Csak civilek.
• Tehát még nem rendőrök?!
• Mármint akik nincsenek?
• Azok… Na ide figyeljen Törzsőrmester. Itt vannak ezek az aláíróívek, de teljesen üresek. Hát hogy adjam így le a Tábornok Úrnak? Ezekre nevek kellenek! Ezekre emberek kellenek! Havonta legalább húsz… picsát, azt! Havonta legalább huszonöt!
• Jelentem, én ezt értem. Csakhogy nem lehetnek ott nevek, mert nincs jelentkező.
• De van! Csak még nem tud róla!
• Őőőőő… Mármint én?
• Maga se! Meg az érdeklődő se! Jobban mondva az érdeklődők! Mert most ez van!
• Hogy mi van?
• Az, hogy az érdeklődő nem tud róla, hogy vannak. Mármint többen.. ők.
• Jelentem, én ezt nem értem!
• Persze hogy nem érti, törzsőrmester! Ezért vagyok én a tiszt. Mit tiszt! Főtiszt! Majd én tudom, hogy mit ne értsen. Maga csak hajtsa végre és kész! Ennyi a dolga!
• Parancs, értettem! Mármint amit nem értek. Azt értettem!
• Na helyes! Most elmondom, hogy mit fogunk tenni. Mert itt érdeklődő lesz, ha az állásába kerül is. Megértette, Törzsőrmester?!
• Na ezt meg!
• Szóval maga most kimegy az utcára és karhatalmilag bezavar ide minden szembe jövőt! Ha már bent vannak, akkor én aláíratom velük az ívet és minden meg van oldva.
• Parancs! Viszont kérek engedélyt észrevételt tenni!
• Na mondja csak! Majd kijavítom.
• Jelentem, ez a karhatalmi dolog kissé veszélyes lehet. A média mostanában elég nagy nyilvánosságot ad az ilyeneknek. Gyorsan ráharapnak és estére már a híradókban lehet a dolog.
• Média…nyilvánosság? Hmmmm… na az nem kell! Még jó, hogy időben eszembe jutott! Na várjon csak…
• Elnézést Őrnagy Úr, de mi jutott eszébe?
• Minden, és ez parancs!
• Értettem!
• Ahha! Van is egy másik ötletem!
• Ajjaj!
• Mit mondott???
• Csak azt, hogy azta, mennyi ötlete van az Őrnagy Úrnak!
• A főiskola teszi, Törzsőrmester! A főiskola! Ott tanulja meg a rendőri munkát az ember, nem az életben! Ezt jegyezze meg jól!
• Köszönöm, Őrnagy Úr! Megjegyzem.
• Meg is van! Azonnal öltözzön át civilbe! Ha azzal megvan, kimegy az utcára az aláíróívekkel meg ezzel a dezodorral, amit a kínai piacon vettem, de nagyon büdös. Úgy tesz, mintha társadalmi felmérést végezne, hogy tényleg büdös-e a parfüm? Ha elegen aláírták, hogy büdös, akkor mehet is a statisztikai kimutatás a Tábornok Úrnak! Aki meg nem akarja aláírni, azt fenyegess meg azzal, hogy befújja a dezodorral!
• Jelentem, ezzel is lehet egy kis baj. Momentán ugyanis mindenki fent van a neten. Ha az embereket elkezdi zaklatni a Rendőrség, hogy menjenek felvételi előszűrőre, akkor azt kiírják. Aztán rájönnek, hogy többekkel is ez történt és vizsgálat indul. Akkor aztán rájöhetnek, hogy a mi papírunk alapján hívták be őket, mi meg mehetünk rendőrként a börtönbe.
• Háááát… igen, pont erre gondoltam én is. Mármint még mielőtt maga rágondolt volna! Jóval előtte!
• Gondolom ezt is a főiskola miatt…
• Ne morogjon már itt. Gondolkodom… na várjon! Azt hiszem most megvan az igazi!
• Jézusom!
• Mit mond már megint???
• Hát, hogy Jézusom, az Őrnagy Úr olyan sokoldalú, mint egy gömb!
• Na most végre okosat mondott! Látom lassan megismer, ahogy így együtt dolgozunk!
• Jelentem, igyekszem!
• Na figyeljen! Azonnal menjen át a kapitányságra és küldje át a teljes állományt! Majd ők aláírják az ívet.
• Az állomány, Őrnagy Úr?
• Az! Ők úgysem mernek a neten írkálni, mert rommá fenyítem őket!
• De hát az állomány minden tagja végzett rendőr! Ők nem jelentkezhetnek még egyszer rendőrnek!
• Nem is kell! Csak érdeklődni! Na és ki érdeklődhet jobban a rendőri munka iránt, mint egy rendőr? Nem igaz?
• Hááát…
• Maga ehhez nem ért! Na menjen már, mert még ma le kell adnom a jelentést az érdeklődőkről!
• Igenis, de mi lesz, ha aztán az előszűrőkön egyetlen ember sem jelenik majd meg?
• Az már legyen az iskolák gondja! Elvégre nem dolgozhatunk mindenki helyett mi ketten!

 

Szerző: Sz. Z.

Egy tűzoltó gondolatai…

Bárcsak tudhatnád, milyen érzés hajnali 3-kor bent ragadt gyerekeket keresni egy égő házban, ahogy lángok cikáznak a fejed felett és égetik a tenyeredet, miközben mászol a rogyadozó padlón és alattad ég a konyha.

Bárcsak átéreznéd a feleségnek a fájdalmát, mikor a férjének próbálom megkeresni a pulzusát – de már nincs neki. Elkezdem az újraélesztést azért – remélvén, hogy sikerül visszahozni, miközben legbelül tudom, hogy túl késő.

Bárcsak ismernéd az égő szigetelés jellegzetes szagát, és a füsttől keserű nyál ízét a szádban, a kifordult csizmádban érződő átható forróságot, a lángok ropogását és azt a hátborzongató érzést, mikor semmit nem látsz a sűrű füstben. … Érzések, amelyeket én már rég ismerek.

Bárcsak olvashatnál a gondolataimban, amikor hallom a riasztást és átfutnak az agyamon a kérdések: vaklárma vagy igazi tűz? Vannak-e bent áldozatok? Milyen az épület szerkezete? Milyen veszélyek várnak rám?

Bárcsak érezhetnéd azt a szorongást amit a fecskendőben ülve érzek társaimmal összepréselődve, miközben a gépkocsivezető lába keményen nyomja a gázpedált, és újra meg újra nyomom a légkürtöt mikor nem adják meg az elsőbbséget a kereszteződésekben. Mégis, mikor szükséged van ránk és megérkezünk, az első reakciód az lesz: -Azt hittem, már sosem érkeztek meg!

Bárcsak ismerhetnéd a gondolataimat amelyek átfutnak az agyamon, miközben egy tinilányt mentek ki egy autóroncsból: -Mi lenne, ha ez az én lányom, testvérem, barátnőm vagy családtagom volna? És hogyan reagálnak majd a szülei arra, mikor egy rendőr ott áll az ajtóban a sapkájával a kezében?

Bárcsak tudnád milyen érzés a hátsó ajtón beosonni otthon, és úgy üdvözölni a szüleidet és a családodat, hogy nem mered elmondani, hogy majdnem soha többé nem érkeztél haza.

Bárcsak érezhetnéd milyen amikor az emberek szavakkal, vagy akár fizikailag is neked esnek, vagy leszólják amit csinálok, vagy amikor kijelentik: – Ez velem soha nem fog megtörténni!

Bárcsak átérezhetnéd a fizikális és mentális nyomást, a félbeszakított vagy elmaradt étkezéseket, az ébren töltött órákat, és az elmulasztott társadalmi eseményeket, plusz még azt a rengeteg tragédiát amelyet látok nap mint nap.

Bárcsak tudnád micsoda érzés megmenteni valaki életét, vagy megóvni a tulajdonát, vagy ott lenni mikor szükség van rád és rendet teremteni a káoszban.

Bárcsak tudnád, milyen érzés átkarolni egy kisfiút aki azt kérdi: -Anya jól van? – miközben nem tudsz anélkül a szemébe nézni, hogy magad is ne sírnál és közben nem tudod mit is mondhatnál. Vagy visszatartani valakit, aki végignézi ahogy a barátját próbálják kimenteni a roncsból és újraéleszteni, majd a mentő elszáguld vele. Egy érzés, amelyet én már régóta ismerek.

Hacsak nem éltél te is ebben, akkor nem értheted meg soha teljesen azt, hogy ki vagyok, kik vagyunk, és hogy mit jelent számunkra a hivatásunk!

Bárcsak érthetnéd!!

“ismeretlen”